Az én Udinesém

Következő írásom eredetileg a szép emlékű népsportos Friuli Zebrák blogon jelent meg, de a blogszolgáltató megszűnése miatt – más értékes bejegyzéseimmel együtt – átmentettem ide, hogy megmaradjon az utókor számára. Kellemes olvasást!

Bemutatkozó posztomban előbb retrózok, majd megadom a választ arra a kérdésre, hogy „miért éppen az Udinese?”, végül kicsit a jövőbe is tekintek. Kellemes olvasást!

BIERHOFF UDINESE 1997-98Számomra minden Oliver Bierhoff-fal kezdődött 1997-ben. Én akkortájt kezdtem úgy igazán megismerkedni a labdarúgás világával (tudni kell rólam, hogy azelőtt inkább csak az NBA foglalkoztatott), és hát nem lehetett nem észrevenni a népszerű Olit a korabeli híradásokban. A nagyszerű német csatár ugyanis szenzációs évadot produkált ’97-98-ban: 32 bajnokin 27 gólt szerezve gólkirály lett, csapata, az Udinese pedig általános meglepetésre bronzérmes helyen zárt a Serie A-ban (ami akkoriban csak UEFA-kupában való indulást jelentett). Emlékszem, ahogy az Eurosport már akkor is futó Eurogoals című műsorában időről-időre feltűntek a nagycsapatokat is megfricskázó zebragólok, főleg Oli és Paolo Poggi tálalásában, egy ebből az időből származó BRAVO Sportban megjelent Bierhoff-interjú pedig talán még most is ott porosodik valahol az egyik fiókom mélyén. Valahogy így kezdődött számomra az Udinese-őrület…

A német csodacsatár aztán az AC Milanhoz távozott, a stafétabotot pedig Márcio Amoroso vette át tőle és gyakorlatilag lekopírozta Bierhoff előző szezonját. A brazil fiú is gólkirály lett, az Udinese újra kipróbálhatta magát az UEFA-kupában, majd a nemzetközi sikerek reményében Amoroso is továbbállt, csak ő Parma felé vette az irányt.

Nem szeretném tovább mesélni a részletes klubtörténetet. Engedjétek meg, hogy ehelyett inkább kiemeljek néhány emlékezetes momentumot az elmúlt több, mint egy évtizedből! Kommentben pedig jelezhetitek, hogy ti melyik nagy esemény idején lettetek Udinese-rajongók, illetve hogy mit hagytam ki, ami bennetek megragadt. ;)

Szóval, minden amire örömmel vagy épp bánkódva emlékezhetek:

● Bierhoff gólkirályi címe és a ’98-as bronzérem.

● Amoroso gólkirályi címe ’99-ben.

● UEFA Intertotó-kupa győzelem 2000-ben.

Stefano Fiore feltűnése, majd (a Sánchez-transzferig) rekordösszegért való továbbadása a Laziónak.

Roberto Muzzi és Roberto Sosa góljai a 2000-es évek első feléből.

● Egy kiesés elleni harccal eltöltött 2001-02-es szezon…

● …majd több nemzetközi kupaindulásért sikeresen megvívott csata, amelyek a 2005-ös negyedik helyben és BL-indulásban csúcsosodtak ki.

● A Bajnokok Ligájában való szereplés 2005-ben.

David Di Michele, majd Vincenzo Iaquinta és Antonio Di Natale sztárjátékossá érése ugyanebben az időszakban.

● Egy szomorú eset: Régis Genaux tragikusan korai halála 35 éves korában (2008).

● Nagy menetelés a 2008-09-es UEFA-kupában: csoportelsőség, majd végig izgalmas párharcok a kieséses szakaszban, különösen a végállomást jelentő Werder Bremen elleni két meccs a negyeddöntőben.

Fabio Quagliarella csodagóljai.

Samir Handanovič megannyi kivédett büntetője és más csodálatos bravúrja az elmúlt években. Anno, évekkel ezelőtt azt hittem, hogy Morgan De Sanctisnál nem lesz jobb kapusunk. Tévedtem.

● Totò gólkirályi címei. Itt említem meg azt a különösen emlékezetes pillanatot, amikor 2010 januárjában a Sampnak lőtt büntetőjével az Udinese történetének legeredményesebb játékosává vált. Emlékszünk a koronázásra?

Alexis „El Niño Maravilla” Sánchez rövid ideig tartó tündöklése.

● Egy kitűnő negyedik helyezés az elmúlt szezonból.

L'Udinese del 1954-1955 che, durante l'estate, passò in poche settimane dallo storico secondo posto in Serie A alla retrocessione d'ufficio tra i cadetti

Csapatkép a legendás 1954-55-ös Udineséről, amely ezüstérmet szerzett a Serie A-ban.

Nagyjából ennyi. Épp elég ahhoz, hogy valaki az évek folyamán megkedvelje ezt a csapatot. De ha az eredmények nem is, a tradíciók akkor is szimpátiát kelthetnek az emberben a klub iránt. Mire gondolok?

Kérdezzük inkább úgy: kikre gondolok? A fentebb említett neveken kívül Udinében játszott két ízben is az argentin Roberto Néstor Sensini, aztán például a chilei David Pizarro, vagy a két több mint 100-szoros válogatott dán, Thomas Helveg és Martin Jørgensen. Az olaszok közül olyanok, mint Simone Pepe, Gaetano D’Agostino, Giuliano Giannichedda, az 1982-es világbajnok csapatból Franco Causio, valamint az ’50-es, ’60-as évek gólvágója, Lorenzo Bettini. Ó, el ne felejtsem az Udinese saját Paolo Maldinijét, a klubhűség szobrát, Valerio Bertottót! Sőt, még Dino Zoff is itt kezdte karrierjét! És akkor a ’80-as évek két brazil ászát, Zicót és Edinhót még nem is említettem. És igen, megfordult nálunk Moammer Kadhafi volt líbiai diktátor fia, Szaadi is – erre mondjuk nem feltétlenül lehetünk büszkék, de mindenféleképpen érdekes…

Mi, magyarok különösen büszkék lehetünk arra, hogy a régmúltban több magyar szakember is irányította a klubot: Ging József, Krappan Ottó, Hlavay György, Czeizler Lajos, Fögl István, Payer Eugén, Payer Imre és Molnár Ferenc.

Friuli (régiesen Furlánia) zászlaja

Friuli (régiesen Furlánia) zászlaja

Ezenkívül az Udinese nemcsak egy város csapata, hanem a friuli népé is. Udinês, ahogy ők mondják. Tehát az Udinese sikere a friuliak sikere is. Ebben a tekintetben hasonlítunk a Barcelonára, az Athletic Bilbaóra, vagy a Rennes-re, amely csapatok szintén büszkék katalán, baszk, illetve breton identitásukra.

A világ egyik legjobb játékosmegfigyelő-hálózatával már inkább nem is hozakodok elő, mert az olyannyira közismert tény az Udinesével kapcsolatban.

Hát ezért szeretem én ezt a csapatot. Szimpatikus minden tekintetben: történelmében, hagyományaiban és hála az égnek, újabban egyre inkább játékában is. Már csak egy igazán kiugró, nagy eredmény hiányzik ahhoz, hogy az Udinese végleg levesse magáról a tipikus középcsapat megbélyegzést. Erre az idei szezonban eddig minden esélyünk meg is volt – de talán akkor sem leszünk túl elégedetlenek, ha a végén megint „csak” a bronzérem jut, mint ’98-ban. Igaz?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!